Kettősség
Bár mostanában úgy érzem, hogy ólomlábakon vánszorog az idő, ennek ellenére mégis csak közeleg az Angliába utazásom napja. Ahogy egyre közelebb van időpont egyre jobban készülök, és egyre többször belegondolok, hogy mit is fogok én tulajdonképpen csinálni.
Igazából elég kettős érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban. Nem egyszer fordul elő, hogy reggel felébredek, és belegondolok, hogy egész eddigi életemben egy magyar viszonylatban is kisvárosban laktam, most meg egy városba készülök, ami alapterületre kb. háromszor nagyobb, mint Budapest. Ráadásul nem lesz az, hogy ha gáz van, majd hétvégén hazajövök. Nem. Nekem kell majd mindent megoldanom, és magamról gondoskodnom. De végül is ezt hívják Életnek ugyebár. (Így, nagybetűvel.) Az is ott motoszkál persze bennem kicsit, hogy mi van, ha nem sikerül? Ha nem találok munkát? Akkor jöhetek haza és itthon leszek pénz és munka nélkül. (Meg igazából életcél és jövőkép nélkül)
Ellenben amikor jelenlegi munkahelyemre utazom a vonaton, akkor már azon gondolkodom, hogy igazából már holnap belevágnék a nagy kalandba. És többször elgondolkodok azon is, hogy miért nem tettem már meg nyár végén. (Persze ez utóbbin felesleges agyalnom, hiszen nyár végén még nem mehettem ki).
A lényeg, hogy végiggondolva az eddigieket, eddig bármit is terveztem, az vagy nem sikerült, vagy nem úgy, ahogy én szerettem volna. Éppen ezért ennek most sikerülnie kell. Egyszerűen most már muszáj neki…
2011. szeptember 16. at 13:03
Sikerülni fog. Túl céltudatos vagy, törvényszerű, hogy sikerüljön. Meg hát én is ezt szeretném.
A félelem és a kettősség természetes, nem kell ehhez külföldre se menni, elég csak elszakadni a szülői háztól. Szerintem ezen mindannyian átesünk előbb-utóbb, vagy legalábbis így volna az egészséges. Az persze plusz, hogy egy másik országból nem tudsz hazamenni csak úgy… De kívánom, hogy erre egyébként se kerüljön sor.
2011. szeptember 16. at 13:08
Igazából anyuéknak is mindig pont ezt mondogatom mindig, hogy bármennyire is szeretem őket, addig sosem fogom úgy érezni, hogy saját életem is van, amíg náluk lakom. Meg valahol 26 évesen már kezdem kicsit cikinek is érezni (bár lehet, ez hülyeség), amikor azt látom, hogy sok korombeli (mondjuk volt osztálytársaim) már nem, hogy nem otthon lakik, hanem már saját családja van.
Mondjuk igazából Anglia nincs olyan messze, hiszen repülővel 2 óra az út. De azért tényleg más lesz, mint amikor kollégista voltam ugyan, de minden hétvégén otthon voltam. És abban is biztos vagyok, hogy (főleg az elején) nagyon honvágyam is lesz.