Kóczy Blogja

Két hónap a nagyvárosban

koczy — Thu, 22 Dec 2011 22:33:28 +0000

Majdnem pontosan egy hónapja írtam legutóbbi bejegyzésemet itt a blogomon. (Ezért is döntöttem úgy, hogy nem agyalok nagyon egy új frappáns cím kitalálásán. )
Hogy miért vártam ennyit? Nos, igazából nem tudom. Talán úgy vagyok vele, hogy nem hiszem, hogy sok embert érdekelne, hogy miket zagyválok én össze itt néha. Na, de mindegy, siránkozást most befejeztem. Tehát újabb hónap telt el, hogy lakóhelyet (ezzel együtt várost és országot) váltottam. Továbbra is itt élek Londonban. Ami változott az előző hónaphoz képest, hogy most már nem pár napos alkalmi melókból élek, hanem találtam állandó munkát. Egyelőre egy McDonald’s-ban dolgozom, és igaz, hogy jelen pillanatban részmunkaidőre vagyok csak felvéve, de ez legaláb fix, és nem úgy van, hogy reggel odamegyek az ügynökségre, és vagy kapok munkát, vagy nem. Jelen pillanatban heti 3 napot (alkalmanként 8-10 órákat) mindig dolgozom. Ez pedig nem rossz így kezdésnek, persze hosszútávon azért annyira nem is jó. Az így kapott pénz pont arra elég, hogy a lakbéremet, közlekedést, kaját meg ilyesmit kifizessem. (Mondhatni a lényeget. ) A vicc, hogy ezzel itt Angliában igencsak a “tápláléklánc” alján vagyok, azonban még így is többet keresek, mint otthon amikor dolgoztam a hét mind az 5 napján. Fura helyzet, és igazából nincs is értelme átváltogatni, hiszen nem otthon élek már. Persze hosszútávon ez azért nyilván annyira nem jó, de talán majd lesz lehetőségem továbblépni. Meglátjuk. Az biztos, hogy egyelőre félrerakosgatni nem tudok pénzt.
De igaz az igazság, hogy sokakkal ellentétben én nem érkeztem olyan nagyon nagy tervekkel ide. Én egyszerűen itt akartam élni és dolgozni. Ez pedig megvan. Mondhatni teljesítettem, amiért jöttem. Azazhogy mégsem, mert ha már itt vagyok, van még egy dolog, amit szeretnék megvalósítani. Vagy inkább elérni. Ha az is sikerülne, az életem talán egyik legszebb élménye lehetne, és utána már tényleg elmondhatom, hogy teljesítettem amiért kijöttem.

Egy hónap a nagyvárosban

koczy — Wed, 23 Nov 2011 12:33:56 +0000

Nagyon régen írtam már ide, utoljára majdnem három hónapja. Sok minden történt azóta. Legutóbbi bejegyzésemben még csak tervként írtam arról, hogy Londonba szeretnék utazni, de ez azóta már megvalósult. Október 5-én megérkeztem és azóta itt vagyok, és megmondom őszintén szeretnék is hosszú távon maradni, de hogy ez megvalósul az még a jövő zenéje.
Sok mindentől tartottam mielőtt kijöttem, és értek pozitív és negatív tapasztalatok egyaránt.
Ami számomra mindenképpen pozitívum az egyáltalán az, ahogy bejön nekem a nagyvárosi élet eddig. Otthon mindig azt mondogattam, hogy sosem laknék mondjuk Budapesten, mert egyszerűen túl nagy nekem. Most pedig itt vagyok már több, mint egy hónapja egy Budapestnél háromszor nagyobb városban, és nagyon jól elvagyok. Sőt, élvezem a közlekedést, a mászkálást a városban, meg minden ilyesmit. Ami szintén pozitívum tulajdonképpen az a szállás, ami tulajdonképpen visszaidézi a középsulis kollégiumi életemet. (Szerencsére csak a pozitív dolgokat) Magyarokkal lakom együtt, összesen 14-en lakunk egy házban, és mondhatom, hogy nagyon jó a társaság. Sokat beszélgetünk, hülyéskedünk, és hát persze az iszogatás sem marad ki.
Sok mindent mondtak egyébként Londonról nekem a kiutazás előtt, többek között, hogy ez a világ egyik legdrágább városa. Nos, való igaz, hogy pl. a szállás meg a tömegközlekedés az nagyon drága, viszont ezt leszámítva más nem. A kaja pl. szerintem olcsóbb itt, mint otthon, és éppen ezért jóval kevesebbet költök rá, mint otthon előzetesen számoltam vele.
Ami viszont egyelőre negatívum, hogy úgy tapasztalom, hogy semmivel sem könnyebb munkát találni itt, mint mondjuk otthon. A különbség valóban az, hogy itt azért jóval több a lehetőség, amit kipróbálhat az ember. De itt is ugyanaz megvan, hogy ha valakinek óriási szerencséje van (vagy esetleg van kapcsolata), akkor pár nap alatt talál munkát, de különben lehet, hogy hónapokig nem.
Én most egyelőre ilyen pár napos alkalmi munkákból éldegélek, dolgoztam már pékségben, csomagolóban, de kamionon, kukásautón és utcaseprőként is. Ezekért a melókért is fizetnek annyit a pár napért, hogy többet kaptam, mint otthon mondjuk két hét alatt, plusz simán tudom belőle fizetni a lakbért meg ilyeneket. De a cél az mindenképpen egy fix állandó állás, mert azért az a biztos.
Ja, ami szintén pozitívum még, hogy az angolommal nagyon jól elboldogulok itt kint, pedig ettől egy kicsit tartottam, de semmiféle komoly gondom nem volt vele eddig. Persze bőven van még mit tanulnom, de simán megértetem magam a helybeliekkel, és őket is megértem (nagyrészüket).
Ezzel kapcsolatban egyébként. Az egyszerűen nem igaz, hogy nyelvtudás nélkül is lehet munkát találni (persze kapcsolatokkal lehet, hogy úgyis), mert még egy “sima” gyári vagy raktáros melóhoz is kell valamilyen minimális angol nyelvtudás, hogy megértse az ember, hogy mit akar tőle a főnök. (Vagy esetleg olyan szerencséje van, hogy csupa magyarral dolgozik együtt, de az tényleg nagy szerencse)

Szóval én most úgy vagyok vele, hogy pár hétig még mindenképpen itt maradok, aztán ha találok valami fix melót, akkor tovább is, ha nem akkor kénytelen leszek hazamenni.
Bárhogy is lesz, azt semmiképpen sem bántam meg, hogy kijöttem. És tulajdonképpen most, hogy már eligazodom nagyjából a városban, gyakorlatilag bármikor vissza tudok jönni. Hiszen repülővel két óra az út, úgyhogy gyakorlatilag akár egy hosszú hétvégére is simán ki tudnék ugrani (ha találok otthon munkát).
De persze egyelőre ez csak a B vagy C terv, hiszen most már itt vagyok, úgyhogy ha már így alakult, akkor megpróbálok minél előbb munkát találni, és itt maradni.

Kettősség

koczy — Fri, 16 Sep 2011 11:33:23 +0000

Bár mostanában úgy érzem, hogy ólomlábakon vánszorog az idő, ennek ellenére mégis csak közeleg az Angliába utazásom napja. Ahogy egyre közelebb van időpont egyre jobban készülök, és egyre többször belegondolok, hogy mit is fogok én tulajdonképpen csinálni.
Igazából elég kettős érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban. Nem egyszer fordul elő, hogy reggel felébredek, és belegondolok, hogy egész eddigi életemben egy magyar viszonylatban is kisvárosban laktam, most meg egy városba készülök, ami alapterületre kb. háromszor nagyobb, mint Budapest. Ráadásul nem lesz az, hogy ha gáz van, majd hétvégén hazajövök. Nem. Nekem kell majd mindent megoldanom, és magamról gondoskodnom. De végül is ezt hívják Életnek ugyebár. (Így, nagybetűvel.) Az is ott motoszkál persze bennem kicsit, hogy mi van, ha nem sikerül? Ha nem találok munkát? Akkor jöhetek haza és itthon leszek pénz és munka nélkül. (Meg igazából életcél és jövőkép nélkül)
Ellenben amikor jelenlegi munkahelyemre utazom a vonaton, akkor már azon gondolkodom, hogy igazából már holnap belevágnék a nagy kalandba. És többször elgondolkodok azon is, hogy miért nem tettem már meg nyár végén. (Persze ez utóbbin felesleges agyalnom, hiszen nyár végén még nem mehettem ki).
A lényeg, hogy végiggondolva az eddigieket, eddig bármit is terveztem, az vagy nem sikerült, vagy nem úgy, ahogy én szerettem volna. Éppen ezért ennek most sikerülnie kell. Egyszerűen most már muszáj neki…

Nem felejtenek

koczy — Fri, 16 Sep 2011 11:11:09 +0000

Tegnapelőtt vicces dolog történt, kaptam egy üzenetet a Neptun-ból a nem is tudom már milyen tantárgy felvételével kapcsolatban. Hogy ebben mi a vicces? Hát igazából csak az, hogy nekem két éve, egészen pontosan 2009. június 12. óta semmi közöm nincsen a felsőoktatáshoz. Akkor fejeztem be ugyanis a főiskolát, és szűnt meg a hallgatói jogviszonyom. Szóval mókás, hogy még mindig küldözgetnek nekem üzenetet. Biztos szeretnék, ha emlékeznék. Én azonban inkább felejtenék, mert az az igazság, hogy két évvel a diplomám átvétele után már eléggé megkérdőjelezem, hogy egyáltalán volt-e értelme annak a 4 évnek, amit ott töltöttem. Most utólag már azt mondom, hogy amikor láttam, hogy nem igazán az, amire én gondoltam akkor, ott kellett volna hagynom az egészet. De utólag már könnyű okosnak lenni. Akkoriban meg amúgyis mindenki azt mondogatta, hogy majd milyen jó lesz nekem, mert ha diplomám lesz, majd lesz jó állásom…stb… Hát nem lett. Ez van.

Közeleg az ősz…

koczy — Mon, 08 Aug 2011 14:40:50 +0000

Huh…megint jó hosszú ideje volt, hogy utoljára írtam ide, de egyszerűen nem éreztem úgy mostanában, hogy bármi olyasmi történt volna velem, amit érdemes lenne megosztani. (No, meg visszaolvastam egy-két bejegyzésemet, és már szinte kész siratófal lett ez a blog.)
No, hát bizony immáron augusztus van, egyre inkább közeleg a nyár vége, és jön az ősz, kezdődik az új tanév, és szeptemberben újra mehetek vissza dolgozni. Ez egyrészt jó, mert van hova (mert egyelőre van még munkahelyem), viszont ott van az is, hogy az elmúlt egy évben rájöttem, hogy én nem igazán ezt akarom csinálni. Ennek ellenére persze nem bántam meg, hogy egy éve elfogadtam a munkát, hiszen előtte egy évig munkanélküli voltam, annál meg szinte minden jobb. (Bár ez sem teljesen igaz, na mindegy.) Mivel ugyebár pénzbe kerül minden, és hát a boldoguláshoz bizony pénz kell.
Az elmúlt időszakban többször panaszkodtam azon, hogy úgy éreztem, hogy nem igazán van életcélom. No, ennek vége. Ugyanis találtam megvalósítandó célt.
Ahogy az előző post-omban is utaltam rá, elérhető közelségbe került, hogy megvalósítsam egy régi álmomat:
Nekem nagyon régóta van egy olyan tervem (nem is tervem, hanem vágyam), hogy egy napon majd külföldön szeretnék élni és dolgozni, és úgy érzem, hogy most eljött az idő a megvalósításhoz. (Már csak azért is most, mert per pillanat az égvilágon semmi vesztenivalóm nincsen, ha esetleg mégsem jönne be.)
Nem arról van szó, hogy utálnám Magyarországot, hiszen itt születtem, itt nőttem fel, egyszerűen csak az van, hogy jelen pillanatban itthon nagyon bizonytalannak érzek mindent, (Már csak azért is, mert a munkaviszonyom határozott idejű, és visszaemlékezve az előző munkakereséssel töltött időszakomat) másrészt meg szeretnék kicsit világot látni.
No, és persze ott van az is, hogy nagyon sokan áradoznak arról, hogy külföldön mennyire más minden, hát úgy döntöttem megtapasztalom a saját bőrömön, hogy igaz-e. (No, meg az az igazság, hogy lehet, hogy furcsán hangzik ez, de itthon valahogy bárhol voltam eddig, bármit is csináltam, kicsit valahogy mindig is úgy éreztem, hogy nem találom a helyemet.)
Úgy tervezem, hogy első körben egy (vagy két) hónapra megyek ki, aztán ha ez idő tájt találok kint munkát, akkor maradok.
Félreértés ne essék, nem hiszem én azt, hogy külföldön majd kolbászból lesz a kerítés, meg hogy egyből milliomos leszek, meg hogy vezérigazgatói állást fogok kapni. Elég naiv lennék, ha így tennék. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű (főleg az elején), idegenként egyedül(?) egy idegen országban. És nagyon keményen meg kell dolgozni ott is mindenért. No, meg természetesen a szerencsét mint meghatározó tényezőt ott sem szabad elhanyagolni. (Nekem ebből eddig sajnos nem nagyon volt, de bízom benne, hogy talán majd most ebben lesz.)
Szóval nincsenek illúzióim. Persze, azért arról sincs szó, hogy csak úgy vaktában vágnék neki a nagyvilágnak. Az elmúlt 2-3 hónapot már előzetes tervezéssel, illetve különböző információk begyűjtésével töltöttem, plusz megismerkedtem több jelenleg is külföldön élő, illetve éppen most költözni készülő emberrel is.
Szóval haladgatnak a dolgok a megvalósítás irányába szépen-lassan aztán majd kiderül, hogy mi és hogyan valósul meg a dologból.

Nyár

koczy — Sat, 02 Jul 2011 21:49:28 +0000

Huh…megint jó régen írtam ide. Ámbátor nem hiszem, hogy emiatt bárki is a kardjába dőlt volna, révén nem tudom, van-e még olyan, aki egyáltalán olvassa ezt a blogot. Na, mindegy, lapozzunk.

Tehát július itt a nyár. És mivel ugyebár egyelőre általános iskolában dolgozom, ez azt is jelenti, hogy nyári szünet van.
Maga a nyár nekem több változást is jelent. Először is ugyebár, ahogy arról többször írtam, június 30-án lejárt a munkaszerződésem a munkahelyen.
Ezt azonban némi gondolkodás után december 31-ig meghosszabbították. Erre azért volt igazából szükség, hogy nyárra is kapjak fizetést, plusz a szabadságolás miatt.
Azonban az már biztos, hogy ez a munkahelyem nem marad meg (hiszen most úgy vagyok valaki helyett, aki GYES-en van), de ezt igazából tudtam, amióta felvettek.
Szóval mindenképpen más munka után kell majd néznem. De igazából szeretném ezt minél előbb megtenni, sőt mondhatnám úgyis, hogy már most aktívan keresgélek. Ugyanakkor talán most lehetőség nyílt arra is, hogy egy gyerekkori álmomat megpróbáljam megvalósítani, de erről még korai beszélni, mert egyelőre elég sok a bizonytalan tényező. A lényeg, hogy lehet, hogy már ősztől gyökeres változások lesznek eddigi életemben.

Jövőtervezés

koczy — Mon, 13 Jun 2011 22:09:19 +0000

Nos, közeledik a június 30-a vészesen. Aki régebb óta olvassa a blogomat, az tudja, hogy ezen a napon le fog járni a munkaszerződésem. Azonban valószínű, hogy nem leszek munkanélküli egyelőre, de igazából még semmi konkrétum nincs. Ami biztos, múlt héten beszéltem főnökömmel, és ő is azt mondta, hogy tisztában van azzal, hogy ebből a munkából hosszú távon nem fogok megélni.
No, márpedig élni meg kell valamiből, így (megint csak) el kellett kezdenem gondolkodni, hogy hogyan tovább. És az az igazság, hogy egy jó ideje először most talán vannak konkrét ötleteim is, hogy mihez kéne kezdenem. De igazából még korai erről beszélni, és megvalósításhoz pedig kéne jó nagy szerencse is, ami eddig nem nagyon volt.
De ismerőseim is folyton azzal traktálnak, hogy a “jó dolgok csak ezután jönnek”, így bízom benne, hogy tényleg így van. Mert most már ideje lenne. Nagyon is…

Egy másik születésnap

koczy — Thu, 02 Jun 2011 11:41:30 +0000

Az előző posztomban írtam a születésnapomról. Azonban pár hónapja volt egy másik születésnap, amiről meg teljesen
megfeledkeztem. Ez pedig nem más, mint ennek a blognak a születésnapja.
Ugyanis idén márciusban múlt 4 éve, hogy elkezdtem ezt a blogot, azóta rontom itt a levegőt. Persze történt sok minden az elmúlt 4 évben, volt, hogy már-már ahhoz volt kedvem, hogy megszüntetem az egészet, de végül nem tettem meg, mert jól esik néha kiírogatni ide magamból, ami eszembe jut, vagy jó dolog, vagy csak egyszerűen “nyavalyogni” akarok egy sort. Aztán valaki talán el is olvassa.
A legnagyobb változás egyébként az volt a 4 év alatt egyértelműen, amikor a filmes sorozatos topic-ok egy külön blogon kaptak helyet.

Huszonhat

koczy — Thu, 02 Jun 2011 11:22:47 +0000

Hát megint sikerült egy évvel öregebbnek lennem a tegnap napon. (Bármit is csinálok, nem tudom megállítani az időt. ) Így betöltöttem a 26. életévemet, ami azt jelenti, hogy már közelebb vagyok a 30-hoz, mint a 20-hoz. Öregszem, nincs mese.

Megmondom őszintén, nem szoktam nagy dobra verni az eseményt, kifejezett szülinapi bulit talán 15 éves koromban tartottam utoljára, és igazából nem is nagyon szoktam vele foglalkozni különösebben, ajándékot sem szoktam már kérni.
Azért persze a családom nem felejt el sosem, ezúttal is sikerült meglepniük egy-két aprósággal. (Meg nem annyira aprósággal is. )
Viszont idén, én is megleptem saját magamat, egy-két olyan TV-sorozattal, amit itthon nem lehet kapni, ezért Angliából rendeltem meg őket. Meg is jöttek mind. Ezt a filmes blogomon leírtam részletesen, úgyhogy most nem is mondanék erről többet.

A legnagyobb ajándékomat nem pont születésnapomra kaptam, de pár héttel ezelőtt kaptam szintén Angliából egyik kedvenc színésznőmtől, Michelle Ryan-től pár általa aláírt képet, aminek kimondhatatlanul örültem. (Ennek a történetét egyébként szintén leírtam a filmes blogomon, meg itt is megemlítettem, úgyhogy szintén nem mondanék többet erről, itt el lehet olvasni.)

Egyébként a tegnapi nap folyamán elég sok ismerősömnek eszembe jutottam, és írtak egy-egy rövid gratulációt!

Néhány ismerősöm, még egy-egy Michelle Ryan-ről készült képpel is meglepett a gratuláció mellé, aminek külön örültem. Meg annak is, hogy kolumbiai ismerősömnek is eszébe jutottam, akit csak pár hónapja ismerek.

Maga a nap számomra nem nagyon telt máshogyan, mint bármely más hétköznap. Délután munka után nagyszüleimhez mentem be, akik megvendégeltek (kaptam finom ebédet, meg kedvenc sütimet), illetve otthon délután Köpci barátom tartott egy gulyáspartit, aminek igazából nem az én születésnapom volt az oka, csak úgy jött ki, hogy az is épp tegnap volt. Azért nem volt rossz.

Szóval nagyjából így el is telt nap.

Dicséret

koczy — Sun, 29 May 2011 09:41:44 +0000

Mostanában elég sokat van alkalmam angolul beszélgetni, aminek örülök, mert van lehetőségem gyakorolni a nyelvet, szerzek külföldi ismerősöket…stb… (volt egy olyan ötletem is, hogy csinálok egy angol nyelvű blogot, de azért annyira nem vagyok perfekt)

A lényeg, hogy tegnap délelőtt egy amerikai sráccal beszélgettem hosszasan. Illetve jobban mondva ő mondta, hogy nagyon bírta Michelle Ryan-t a Bionic Woman-ben, de másban még nem látta, és mivel egyik kedvenc színésznőmről van szó, gyorsan tartottam egy rövid (na jó, nem rövid ) gyorstalpalót Michelle eddigi karrierjéről. A srác ezt megköszönte (mint kiderült elég sok új infot mondtam neki), és megdicsért, hogy nagyon jó az angolom, ahhoz képest, hogy nem ez az anyanyelvem. Én ennek örültem, hiszen ritkán hallok ilyent egy angol anyanyelvűtől.
De akkor ezek szerint csak ragadt rám valami a sok évnyi angol tanulás után.

Jó, persze kissé csalóka a dolog, hiszen nem élőszóban, hanem írásban beszélgettünk Neten keresztül, ami azért könnyebb, főleg nekem a megértés része.